avagy miért nem akarunk többé anyák lenni a férjeink mellett
Reggel 6:15. A ház még alszik, kivéve téged, mert valakinek ugye mozgásba kell hozni a napot. Már megint. Kikászálódsz az ágyból, lábujjhegyen odamászol a kávéfőzőhöz, közben egyensúlyozol egy adag mosnivalóval, a gyerek tornacuccával és az élet értelmével. Mire a többiek ébredeznek, te már három háztartási csatát megnyertél, két munkahelyi e-mailre válaszoltál és mentálisan felkészültél egy újabb napra, amiben mindenki mást is menedzselni kell — csak magadat nem.
A férjed? Ő is ébren van, valamikor fél nyolckor odabotorkál a konyhába, félálomban megkérdezi:
„Van még kávé?”
És hogy mit csinál aznap? Hát… fáradt. Ő férfi. Ő már levadászta a mamutot. Tegnap. Talán múlt héten. Vagy még 2017-ben. Nehéz ezt követni, mert azóta a vadászat fogalma is átalakult. Már nem kell harcolni a túlélésért, csak túlélni a hétfőt. De ez is kimerítő, ugye.
És ahogy leül a fotelbe, belenéz a telefonjába és elmerül a semmiben, te meg azon gondolkodsz, vajon hányszor hallottad már ezt:
„Te olyan erős vagy, drágám… ezt is megoldod!”
Igen. Megoldod. Mert ha nem te oldod meg, senki más nem fogja. De ettől nem leszel erősebb, csak egyre kimerültebb. És ahogy ott állsz a reggeli káosz közepén, a kérdés nem az, hogy meg tudod-e csinálni. A kérdés az, hogy meddig akarod még egyedül vinni az egészet.
Mert valami nagyon félrecsúszott.
Mert miért is mindig nekünk kell?
Miért van az, hogy amikor gond van a kapcsolatban, akkor az első tanács, amit kapunk, az ez:
„Fejlődj, ismerd meg magad, legyél megértőbb a férfival, hisz neki nehéz ebben a világban férfinak lenni…”
Igen, tudjuk. Nincs már mamut. A vadászat most úgy néz ki, hogy megnézi az online akciókat és talán leviszi a szemetet, ha már túlcsordult. De tényleg ezért kéne nekünk nőként önismereti könyvtárakat elolvasnunk, terápiára járnunk, coachingra fizetnünk, hogy megtanuljuk, hogyan kezeljük az örök kamasz, érzelmileg lekapcsolt férfit, aki nem akar, vagy nem tud felnőni?
Nem, nem szeretnénk többé lelki nevelőnői lenni a férjeinknek. Azt akarjuk, hogy partnerként kezeljenek.
Mi is dolgozunk. Mi is élünk. Mi is vagyunk valakik.
Ez már nem az a világ, ahol a nőnek az volt az egyetlen opciója, hogy háztartást vezet. Mi is karriert építünk. Fejlődünk. Tanulunk. Megvalósítunk. És közben még mindig mi vagyunk azok, akik beírják a gyerek orvosi időpontját a családi naptárba, akik észreveszik, hogy elfogyott a mosogatószer, akik fejből tudják, hogy hol van a piros sapka, amit múlt héten ő tett el „jó helyre”.
De valahogy még mindig az van, hogy nekünk kell szólni, hogy segítene-e a gyerek leckéjében. Hogy mi delegálunk, és ő szívességet tesz, ha valamit megcsinál. És közben ne legyünk hisztisek, legyünk hálásak, legyünk megértők. És legyünk még kívánatos, tüzes szeretők is.
Tudod mit? Nem.
A fejlődés nem női műfaj.
Azt mondják, hogy a nők ébrednek spirituálisan, önismeretileg, lélekben. Hát persze. Mert nekünk muszáj, ha túl akarjuk élni. Mi már rég rájöttünk, hogy ha nem foglalkozunk magunkkal, belerokkanunk. De ideje lenne, hogy a férfiak is belássák: a “férfierő” nem az, hogy csendben szenvednek, hanem az, hogy felelősséget vállalnak. Önmagukért. A párkapcsolatukért. Az életükért.
Nem mi akarjuk őket „megváltoztatni”. Mi csak nem akarunk tovább egyedül vinni mindent.
Nem akarunk anyáskodni. Nem akarjuk a pszichológusukat, a coachukat, az anyjukat, a motivációs trénerüket, az alkalmazottjukat és a séfjüket is eljátszani. Mi csak társak akarunk lenni.
És ha nem vagy kész társ lenni, akkor legalább ne kérd számon, hogy mi miért fáradtunk el.
Mert elfáradtunk. De nem azért, mert gyengék vagyunk. Hanem mert már túl sokáig voltunk erősek.
Mit akarunk?
- Azt, hogy ne nekünk kelljen kezdeményezni minden beszélgetést a kapcsolatunkról.
- Azt, hogy ne mi legyünk a változás egyetlen motorjai.
- Azt, hogy a férfi is felelősséget vállaljon a kapcsolati dinamikáért.
- Azt, hogy ne legyen luxus, ha egy férfi tudja, hol a porszívó.
- Azt, hogy ne bűntudatot keltsen bennünk a saját álmaink követése.
- És azt, hogy ne nekünk kelljen őt „felhozni magunkhoz”, hogy együtt tudjunk menni.
Ez nem a mamut világa. Ez a mi közös jövőnk.
A női erő nem abban rejlik, hogy elviselünk mindent. Hanem abban, hogy felismerjük, amikor már nem akarjuk egyedül vinni a kapcsolatot.
Szóval kedves férfiak: a mamut tényleg kihalt. De a női türelem is véges. Ne várjátok meg, hogy kihűljön a tűz, amit együtt gyújtottunk. A kapcsolat két ember dolga. Két felnőtté. Két fejlődni vágyó, együttműködni akaró, egymást tisztelő emberé.
És ha ez nem megy… akkor legalább ne ránk toljátok a felelősséget.
Horváth Valéria
szakértő, tréner