Egy kisgyermek számára a szülő a világ közepe. Az ő szavai, az ő tekintete, az ő elismerése jelenti az élet legbiztonságosabb pontját. De mi történik akkor, ha ez a szülő egy nárcisztikus személyiség, aki látszólag hős, valójában azonban képtelen valódi szeretetet adni?
A szeretet nélküli szeretet
Egy 5-7 éves gyermek még nem tud különbséget tenni valóság és látszat között. Ha az édesapja vagy édesanyja mindenhol hősként mutatkozik – elmondja, mennyit dolgozik, mennyit tesz a családért –, a gyermek elhiszi. Csakhogy otthon nem ezt tapasztalja. A szülő nem öleli meg, nem dicséri, és amikor a gyermek közeledne hozzá, gyakran elutasítja: „Most nincs időm, majd később.” Ez a „majd később” azonban sosem jön el.
A lebegtetés
Egy nárcisztikus szülő sosem tartja be, amit ígér. Ígérhet közös játékot, kirándulást, ajándékot – de ezek gyakran üres szavak maradnak. A gyermekben így folyamatos bizonytalanság alakul ki: sosem tudja, mire számíthat. Ez az állandó lebegtetés megtanítja neki, hogy nem szabad bízni.
Példa: Egy kislánynak az apja megígéri, hogy eljön az óvodai anyák napi ünnepségre, de nem jelenik meg. A gyermek először vár, majd szomorúan látja, ahogy a többiekhez érkeznek a szülők. Hazafelé mégsem kérdez, mert fél, hogy haragudni fog rá, ha számon kéri. Inkább magában tartja a fájdalmat, és azt tanulja meg: nem szabad csalódottságot mutatnia.
A tökéletesség kényszere
Egy nárcisztikus szülő mellett a gyermek sosem lehet „elég jó”. Ha rajzol, az nem lesz szép. Ha énekel, az nem lesz elég hangos. Ha segít, biztosan rosszul csinálja. A szülő mindig talál hibát – mert csak az a jó, amit ő maga tesz.
Példa: Egy kisfiú nagy nehezen összerak egy legótornyot, büszkén odaviszi az apjához. Az apa ránéz, majd legyint: „Ezt nem így kellett volna. Majd én megmutatom, hogyan kell rendesen.” A gyermek arca lehullik, és megtanulja, hogy az ő erőfeszítései értéktelenek.
A gyermeki lélek a két szülő között
Ha mindkét szülő kapcsolatában feszültség van, a gyermek könnyen a „labda” szerepébe kerül. Ő lesz az, akit ide-oda rúgdosnak: egyik szülő rajta keresztül üzen a másiknak, vagy éppen őt hibáztatják a veszekedésért. Ez óriási érzelmi terhet rak egy kisgyermekre, akinek még nem lenne feladata viselni a felnőttek terheit.
A hosszú távú következmények
Egy ilyen közegben felnövő gyermek felnőttként gyakran:
- önértékelési zavarokkal küzd – sosem érzi elég jónak magát, mindig bizonyítani akar;
- folyamatos szeretetéhséget hordoz – vágyik arra az elfogadásra, amit gyermekként nem kapott meg;
- nehezen bízik másokban – hiszen a legfontosabb ígéreteket is mindig megszegték körülötte;
- hajlamos bántalmazó vagy kihasználó kapcsolatokba sodródni – mert számára ez a „normális minta”;
- vagy éppen túlzottan alkalmazkodóvá válik, nehogy „lábatlankodjon”, nehogy újra „megtalálják”.
A nárcisztikus szülő árnyékában felnövő gyermek nem kapja meg a legfontosabbat: az őszinte, feltétel nélküli szeretetet. A „mindig tökéletesnek kell lenned” üzenete mély sebeket hagy, amelyek felnőttkorban is kísértenek. Mégis van remény: felismeréssel, terápiával, önismereti munkával ezek a láthatatlan sebek gyógyíthatók. És a gyermek, aki egykor csak labda volt két szülő között, felnőttként megtanulhatja: ő maga is érték, szerethető, és joga van egy egészséges, biztonságos élethez.
Horváth Valéria
szakértő, tréner