Sokan legyintenek: „Áh, én sosem leszek olyan, mint anyám/apám!” – aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy épp úgy neveljük a gyerekünket, mint ők, vagy éppen ugyanazért sírunk a párunk miatt, amiért anyánk sírt apánk miatt. De mi van akkor, ha nem csak magunkban hordozzuk a szüleink árnyait, hanem a választásainkban is? Mi van akkor, ha a szerelem nem a véletlen műve, hanem a múltunk ismétlése?
Gyermekkor: a szerelem főpróbája
Amikor kislányként az apánkat figyeljük, nemcsak egy biztonságos pontot látunk – ő az első férfi az életünkben. Az első, akihez tartozunk, akihez kötődünk. Ahogy bánik velünk, ahogy néz ránk, ahogy beszél hozzánk – az lesz az első lenyomata annak, mit jelent számunkra egy férfi. És ha ez a kapcsolat sebez, hiányos, vagy túl domináns, az nem múlik el nyomtalanul. Az agyunk rögzíti, a szívünk megőrzi, és a felnőttkori választásainkban újra játssza.
És igen, sok nő – tudattalanul – gyenge férfit választ, mert egy domináns, bántó, elérhetetlen apa mellett nőtt fel. Egy olyan férfi, akivel nem kellett állandóan harcolni a figyelemért, akinek nem kellett bizonygatni a szerethetőségünket. Egy gyenge férfi „nem veszélyes”, mellette végre lehet pihenni. Csakhogy egy idő után ez a pihenés fojtogatni kezd. Mert hol marad a férfierő, az iránytű, az, aki megtart és vezet?
Ugyanez játszódik le a férfiaknál is. Az édesanyjuk az első női mintájuk. Ha egy fiú túl szoros, érzelmileg fojtogató anya mellett nő fel, gyakran olyan nőt választ, aki távolságtartó, hideg, hogy végre lélegezhessen. Vagy épp fordítva – ha az anya rideg volt, akkor egy túlzottan gondoskodó nőt keres, hogy végre megtapasztalja az ölelést, amit gyerekként hiányolt.
Mi történik valójában a szerelem első pillanatában?
Nem mindig szikra van. Sokszor csak egy ismerős érzés. Mintha már találkoztunk volna. Pedig nem őt ismerjük, hanem az érzést, amit vele érzünk. Az ismerős sebek, a megmagyarázhatatlan vonzalom – ezek gyakran nem mások, mint újratervezett gyermekkori drámák.
A pszichológia ezt ismétlési kényszernek hívja. Újra és újra megteremtjük azt a kapcsolatot, ahol végre gyógyulhatnánk – de ha nincs önismeret, ugyanabban a fájdalomban rekedünk újra és újra.
Miért választunk mégis „rosszul”?
Mert az agyunk a biztonságot nem a jónak, hanem az ismerősnek azonosítja. Ha az „ismerős” a fájdalom, a bizonytalanság, a figyelemért való harc, akkor azt fogja keresni újra. Tudattalanul. Mert az ismerős legalább kiszámítható. Még ha fáj is.
És a legnagyobb tragédiák ott kezdődnek, amikor nem értjük, miért ugyanazokba a kapcsolatokba futunk bele. Miért nem tudunk elszakadni attól, aki nem szeret. Miért taszít, aki kedves. Miért tűnik unalmasnak az, aki tisztel és figyel.
Leválás nélkül nincs új minta
A férfi, aki nem vált le az anyjáról, nem keres nőt – anyát keres. Olyat, aki gondoskodik róla, felnéz rá, kiszolgálja. És egy ilyen kapcsolatban sosem lehet egyenrangú férfi-női dinamika. A nő előbb-utóbb belefárad, anyává válik a párja mellett, nem szeretővé. És onnantól meg is szűnik a vonzalom.
A nő, aki nem dolgozta fel az apjával való kapcsolatát, gyakran olyan férfit választ, akit menteni kell, akit fel lehet emelni, akit lehet „formálni”. Mert gyerekként nem tudta megmenteni az apját, most legalább a párját „helyrehozhatja”. Csakhogy egy kapcsolat nem terápiás tér. Nem lehet gyógyítani egy másik embert, ha ő nem akar gyógyulni.
A szülők mint tükör – nem végzet
Fontos megérteni: a szüleink nem a végzetünk. De a kezdetünk. Ők a mintáink, amiket újra és újra előhívunk – egészen addig, míg tudatosan fel nem ismerjük őket. A tudatosság az első lépés. A második az elfogadás. A harmadik pedig a választás. Mert választani akkor tudunk jól, ha már nem a múltunk beszél belőlünk, hanem a jelenlétünk.
Önismeret nélkül a szerelem csak reflex
Ha nem ismerjük magunkat, a vágyaink és választásaink nem tudatos döntések, hanem reakciók lesznek. Reflexek. Válaszok a múlt sebeitől irányítva. Ezért van az, hogy sokan csak a sokadik kapcsolat után kezdik megérteni, hogy mi is történik valójában.
Az igazi kérdés nem az, hogy „miért mindig ugyanolyat választok?”, hanem az, hogy „mi bennem keresi újra és újra ezt a mintát?” Ha erre választ adsz, minden megváltozik.
És akkor most mi van?
Most van az, hogy érdemes leülni egyedül. Megnézni, mit hoztál a szüleidtől. Mit tanítottak a szerelemről. Mit láttál, hogyan bántak egymással. Mit hittél el arról, hogy mi jár neked, és mit kell elviselned. És ha rájössz, hogy ez már nem szolgál, akkor jöhet az új döntés: másként fogom csinálni. Nem a múlt alapján, hanem a jövőm szerint választok.
Mert a múlt formálhat – de csak te döntesz arról, hogy irányít is-e.
Horváth Valéria
szakértő, tréner