Vannak anyák, akik nem tudnak örülni a lányuknak. Nem hangosan, nem nyíltan, de ott van bennük egy furcsa, fojtott érzés, amikor a lányuk nevet, utazik, sikeres, szeretve van.
Nem gonoszságból.
Hanem azért, mert minden egyes pillanatban a saját el nem élt életüket látják viszont benne.
Az anya, aki lemondott magáról, amikor másokat szolgált, mikor beállt a család mögé, mikor „jó kislány” volt és sosem mondott nemet, most a lányában látja mindazt, amit ő nem mert megélni.
A lány szépsége, szabadsága, bátorsága — mind tükör.
És a tükör néha fáj.
Amikor az anya azt mondja:
„Na, te bezzeg utazol!”
„Bezzeg neked van időd magadra.”
„Bezzeg a te férjed legalább segít.”
Valójában azt mondja:
„Nekem ez nem jutott.”
És ettől a fájdalomtól védekezik – támadással, kritikával, versennyel, bűntudatkeltéssel.
De ez nem a lány ellen szól, hanem a saját sebe ellen.
A legtöbb anya soha nem kapott engedélyt arra, hogy nő legyen.
Őket is olyan nők nevelték, akik tűrtek, akik nem beszéltek az érzéseikről, csak tették a dolgukat.
És most, amikor a lánya mer élni, mer dönteni, mer nemet mondani, az az anya mélyén egy tiltott vágyat ébreszt:
„Bárcsak én is megtehettem volna…”
Mit tehet ilyenkor a lánya?
Először is: ne kicsinyítsd magad!
Nem kell kevesebbnek lenned csak azért, hogy anyád ne érezze magát rosszul.
Nem kell bocsánatot kérned azért, hogy boldog vagy.
Nem kell elrejtened a fényed, hogy más ne érezze árnyékban magát.
De közben: értsd meg őt is.
Nem kell elfogadnod a bántást, de megértheted, hogy honnan fakad.
Egy anya, aki soha nem érezhette magát szabadnak, nem tudja, hogyan kell büszkének lenni a szabad lányára.
Ez nem a te hibád — és nem is a tiéd a feladat, hogy meggyógyítsd.
A te dolgod az, hogy ne add tovább a mintát.
Hogy amikor majd anya leszel, már ne a hiányt örökítsd tovább, hanem a megengedést.
Hogy a lányod mellett ne érezd fenyegetve magad, hanem emeld őt, mert az ő fénye nem a tiédet oltja ki, hanem a tiédet is erősíti.
És mit tehet az anya, ha felismeri magában ezt az érzést?A legnagyobb bátorság nem az, ha elnyomod, hanem ha kimondod:
„Féltékeny vagyok.”
Mert ebben a pillanatban már nem a féltékenység ural téged, hanem te kezded uralni azt.
Ha elismered, hogy benned is van hiány, vágy, fájdalom, akkor megindul a gyógyulás.
Nem a lányodtól kell elvenned az élet örömét, hanem magadnak kell visszaadnod.
Kezdd ott, ahol valaha elengedted magad.
Emlékezz, ki voltál, mielőtt anya lettél.
Mielőtt a kötelességek rád zárultak, és elhitted, hogy neked már „késő”.
Nem késő.
Most is lehetsz boldog, most is szerethetnéd magad, most is álmodhatsz.
A lányod nem az ellenséged – ő az emlékeztetőd.
Arra, hogy még benned is ott a nő, aki élni akar.
És talán egy nap, anya és lánya együtt fognak nevetni.
Nem versenytársak lesznek, hanem szövetségesek.
Két nő, akik végre megértették: nem egymás elől kell elvenniük a fényt, hanem együtt ragyogniuk.
Horváth Valéria
szakértő, tréner