Amikor elveszíted azt, akit feltétlenül szerettél, az élet nem áll meg – csak te maradsz mozdulatlan, mintha a világ körülötted forogna. Ez történt velem is. Egy reggel, amikor felébredtem, már nem volt ott. Az ágy hideg volt mellettem, de a párnáján még ott volt az illata, mint egy szellem, ami nem enged szabadulni.
Az első néhány napban úgy jártam-keltem, mintha minden rendben lenne. „Majd túl leszek rajta” – mondogattam magamnak. De amikor senki sem nézett, a falnak dőltem, és hagytam, hogy a csend rám nehezedjen. Nemcsak őt vesztettem el, hanem magamból is egy darabot.
Az emlékek árulók. Nem kímélnek. Egy illat, egy dallam, egy szófoszlány elég ahhoz, hogy visszahozzák. Ott ültem a konyhában, néztem a kávéscsészét, amit még ő hagyott ott utoljára. Láttam magunkat nevetni, veszekedni, megölelni egymást. Apró mozdulatok. Egyetlen pillantás. Mintha azok a pillanatok most jelentéktelenek lettek volna, akkor csak egy nap a sok közül. De most? Most azok a pillanatok a mindenem.
Próbáltam nem belegondolni, hogy miért fáj ennyire. A fájdalom hullámokban jött. Egyik pillanatban erőt adó düh volt bennem, a következőben a földön fekve zokogtam, olyan erővel, hogy a bordáimig hatolt a fájdalom. Mintha a lelkemet próbálná kiszakítani valami belülről.
És a legrosszabb? Az, hogy senki sem látja. A munkában mosolyogsz, a boltban köszönsz, otthon megvárod, míg mindenki elalszik, és akkor törik rád az üresség. Néha az ember azt kívánja, bárcsak látnák, mit élsz át, de ugyanakkor rettegsz attól, hogy valaki meglássa. Mert ezt nem lehet elmagyarázni.
Az emberek azt mondják, majd elmúlik. Talán igazuk van. Talán egyszer tényleg csak egy emlék marad. De most még nem. Most még hiányzik a hangja, ahogy a nevemen szólít. Hiányzik, ahogy nevetett, ahogy a szemébe néztem, és éreztem, hogy az otthonom ott van benne.
És a legnehezebb része? Az, hogy ennek az otthonnak vége van. Az üresség, ami maradt, nem múlik el egyik napról a másikra. Talán sosem fog. Talán ez a feltétlen szeretet átka.
De ha választanom kéne, hogy érezzem-e újra, minden fájdalmával együtt, vagy soha többé ne szeressek így senkit, mindig ugyanazt választanám. Mert ez az érzés az, ami miatt ember vagyok. Ami miatt élek.