Minden évben, február 14-én, piros szívek és giccses szerelmi vallomások özöne borítja el a világot. Az éttermek teltházasak, a virágboltok kifosztva, a közösségi média pedig túlcsordul az elvárásoktól. De miközben a világ azt harsogja, hogy a boldogság egy párkapcsolatban teljesedik ki, fel kell tennünk a kérdést: Ki is igazán magányos?
A magány az egyik legnagyobb paradoxon. Egy zsúfolt szobában is érezhetjük magunkat végtelenül egyedül, míg egyedül is lehetünk teljesek és szabadok. De akkor mi az, amitől valóban egyedül érezzük magunkat? Az, hogy nincs mellettünk valaki, vagy az, ha olyan van mellettünk, akivel már régóta nincs semmi közös bennünk?
A társas magány – A kapcsolatok börtöne
Sokan úgy gondolják, hogy a legnagyobb magány a szingli lét. Az a nő, aki egyedül ül egy kávézóban Valentin-napon, az a férfi, aki egyedül nyit ki egy üveg bort este – ők azok, akikre a társadalom sajnálkozva néz. Pedig a legkeserűbb magányt azok érzik, akik egy rossz kapcsolatban élnek. Azok, akik mellettük fekve is idegenként tekintenek a másikra, akik már régóta nem beszélgetnek, csak elvannak egymás mellett. Az, hogy valaki papíron nincs egyedül, még nem jelenti azt, hogy nincs magányban.
Hány pár ül ilyenkor egymással szemben egy étteremben, telefonba temetkezve, vagy kényszeredetten mosolyogva, mert „így kell”? Hány kapcsolat van, ahol a romantika már csak egy kötelező feladat? Ezek az emberek sokkal magányosabbak, mint az, aki egyedül, de békében van önmagával.
A szingli szabadság – Magány vagy választás?
A modern világ egyre inkább elfogadja, hogy egyedül is lehet teljes életet élni. Az a szingli, aki önmaga ura, aki utazik, élményeket gyűjt, és nem függ senkitől, valóban magányos? Vagy éppen a legszabadabb ember? A társadalom szereti rásütni a bélyeget azokra, akik nem álltak be a „boldog párkapcsolat = teljes élet” sorba. Pedig a legnagyobb bátorság az, ha valaki egyedül is boldog tud lenni.
Az egyedüllét és a magány nem ugyanaz. Valaki lehet egyedül, és közben teljesebb, mint azok, akik egy kapcsolatba kapaszkodva próbálnak menekülni önmaguk elől. Egy kapcsolat sosem fogja kitölteni az űrt, ha belül valami hiányzik.
A veszteség súlya – Újrakezdés egyedül
És ott vannak azok, akik elveszítették a társukat. Az özvegyek, akik hosszú évek után egyedül maradtak. Aki elvesztette azt, akivel az élete összefonódott, de mégsem hagyja, hogy a fájdalom eleméssze. Ők azok, akik tudják, milyen igazán kötődni, és azt is, hogy az életnek akkor is van értelme, ha már nem oszthatják meg valakivel minden pillanatát.
Ők nem magányosak. Ők emlékeket őriznek, erősek maradnak, és nem hagyják, hogy egy dátum, egy piros szívekkel telerakott naptári nap határozza meg az életüket. A Valentin-nap nem csak a szerelmeseké – hanem azoké is, akik tudják, hogyan szeressenek, akkor is, ha a társadalom szerint egyedül vannak.
Ki az igazi magányos?
A magány nem az egyedüllétben rejlik. Nem attól vagy magányos, hogy nincs melletted senki, hanem attól, ha önmagaddal sem vagy jóban. Ha egy olyan életet élsz, amelyben nem vagy boldog. Egy szingli lehet teljesen elégedett, egy özvegy lehet erősebb, mint valaha, és egy kapcsolatban élő ember lehet a legmagányosabb a világon.
A Valentin-nap nem egy mérce. Nem attól leszel boldog, hogy van-e kivel vacsorázni ezen a napon. Attól leszel boldog, ha van kivel vacsorázni az év többi napján – vagy ha önmagadban is elég vagy egy pohár borhoz, egy filmhez, egy utazáshoz, egy jó könyvhöz. Aki megtanulja szeretni önmagát, az soha nem lesz igazán magányos.
Tehát, ha ezen a Valentin-napon egyedül vagy, ne érezd magad kívülállónak. Ha kapcsolatban vagy, nézz a másik szemébe, és gondold végig, hogy valóban boldog vagy-e mellette. És ha veszítettél, tudd, hogy az emlékek ereje mindig veled marad.
Mert a legnagyobb magány nem az egyedüllét – hanem a szeretetlenség.
Horváth Valéria
szakértő, oktató tréner