Hányszor hallottuk már ezt a mondatot? „Mi lesz veled, ha nincs gyereked? Ki fog ápolni, ha öreg leszel? Ki nyitja rád az ajtót, ha bajod lesz?”
És hányszor halljuk azt a gondolatot is, hogy „azért maradok benne ebben a kapcsolatban, mert legalább majd lesz, aki gondoskodik rólam, ha már nem tudok magamról?”
De álljunk meg egy pillanatra.
Ez a fajta gondolkodás valójában nem más, mint önző biztosításkötés: használom a másikat – a gyereket, a páromat – arra, hogy majd egyszer, valamikor, amikor nekem szükségem lesz rá, teljesítse az elvárásaimat.
És itt jön a fekete leves: ez a forgatókönyv a legtöbb esetben nem így történik.
A gyerek nem azért születik, hogy ápolónő, pszichológus és érzelmi pótlék legyen a szülő számára.
A társ nem azért van melletted, hogy életbiztosításként funkcionáljon az öregkorodra.
A kapcsolat, amelyet félelemből és kiszolgáltatottságra építünk, nem szeretet, hanem üzlet – ráadásul nagyon rossz üzlet.
Illúzió, amiben sokan élnek
Sokan úgy képzelik: „Ha mindent megadok a gyerekemnek, ha mellette maradok a társamnak, akkor majd ő is megadja nekem öregkoromban.”
De a valóság: rengeteg magányos idős ember él kórházakban, otthonokban, gyerek és társ mellett is. Mert a szeretet nem automatikus viszonzás, hanem döntés. És azt senkinél sem lehet kikényszeríteni.
A félelemből hozott döntés mindig rossz döntés
Amikor valaki gyereket vállal azért, hogy legyen majd „kihez öregkorában szólni”, az a gyereket egy láthatatlan adósságcsapdába taszítja. Amikor valaki benne marad egy kapcsolatban csak azért, hogy majd legyen, aki fogja a kezét a kórházban, akkor valójában a jövőtől rettegve él.
Ez a logika a szeretet ellentéte. Ez nem intimitás, hanem kalkuláció.
És a legnagyobb tragédia, hogy akik így gondolkodnak, pontosan attól maradnak megfosztva, amire valójában vágynak: az önzetlen szeretettől.
A kérdés nem az, ki fog gondoskodni rólad.
A valódi kérdés:
Te hogyan élsz most? Hogyan építed a kapcsolataidat? Hogyan szeretsz? Hogyan vagy jelen?
Mert aki most csak „befektetést” lát a kapcsolatban vagy a gyerekvállalásban, annak öregkorára is legfeljebb kötelességteljesítő emberek maradnak körülötte – ha egyáltalán.
Aki viszont most szeretetből él, szeretetből ad, annak nem kell majd azon rettegni, hogy „ki fog rám nyitni az ajtót”.
Ez a gondolkodásmód tehát nemcsak hamis, hanem mérgező is.
Nem a gyereked dolga, hogy megmentsen.
Nem a társad dolga, hogy megváltson.
És nem az öregségre való „biztosítás” a kapcsolat értelme.
A szeretet mindig most dől el. Nem a jövő kórházi ágya mellett.