Társfüggőség. Szép, kerek szó. Csak épp milliók életét mérgezi.
Nem alkohol, nem drog, nem cigaretta – de ugyanúgy függőség. Csak ez az a fajta, amit a társadalom még tapsolva jutalmaz. „De aranyosak, mindig együtt vannak!” „Micsoda szerelem, sosem mozdulnak egymás nélkül!”
Pedig a legtöbb esetben ez nem szerelem. Hanem menekülés.
Menekülés az üresség elől. A csend elől. Az elfojtott gondolatok elől, amik a magány perceiben halkan, de könyörtelenül megszólalnak:
– Boldog vagyok egyáltalán?
– Ki is vagyok én a másik nélkül?
– Mióta nem voltam csak én magammal?
A társfüggő ember nem tud egyedül lenni. Nem bírja a szombat estét társ nélkül, mert akkor szembe kellene néznie azzal, ami bent üres. Mert ha nincs, aki írjon, hívjon, simogasson, akkor nem marad más, csak ő maga – és az a felismerés, hogy valójában fogalma sincs, mit kezdjen ezzel a csenddel.
Sokan összekeverik a szeretetet a szükséggel.
Azt hiszik, azért ragaszkodnak valakihez, mert szeretik. Pedig valójában félnek nélküle lenni.
Félnek attól, hogy egyedül nem elég érdekesek, nem elég szépek, nem elég fontosak.
És amíg a másiktól várják a bizonyítékot arra, hogy „elég jók”, addig újra és újra beleragadnak rossz kapcsolatokba.
Olyanokba, amikből már rég ki kellett volna lépni.
De tudod, mi a legnagyobb bátorság ebben a világban?
Nem az, hogy kimondod: „Szeretlek.”
Hanem az, hogy kimondod: „Most inkább egyedül maradok.”
Mert az egyedüllét nem büntetés. Hanem tisztulás.
Ott kezded el újra hallani a saját hangodat.
Ott tanulsz meg nem kérni, hanem adni magadnak.
Ott érted meg, hogy a boldogság nem valaki másban lakik – hanem benned.
Menj el egyedül sétálni.
Ülj be egyedül egy kávézóba.
Nézz meg egy filmet úgy, hogy senkivel sem kell beszélgetned közben.
És figyeld meg, mi történik: nem omlik össze a világ.
Sőt – végre megismered azt az embert, akit eddig elkerültél: önmagadat.
Ha megtanulsz egyedül is jól lenni, onnantól már nem azért maradsz valakivel, mert szükséged van rá, hanem mert választod őt.
És ez az igazi szabadság.
Nem könyörögni a szeretetért.
Nem kapaszkodni.
Csak lenni. Szabadon.
Nem attól lesz valaki „fél ember”, hogy nincs párja.
Hanem attól, hogy csak a másikban találja meg önmagát.
Horváth Valéria
szakértő, tréner