Van egy típusú nő, akitől a világ egyszerre fél és csodálja.
Nem azért, mert hangos, nem azért, mert feltűnő – hanem mert csendesen erős.
Mert nem kér, nem könyörög, nem vágyik arra, hogy valaki megmentse.
Megmentette ő már önmagát.
Ő az a nő, aki egyszer túl sokat adott.
Aki hitt, szeretett, tűrt, remélt, és közben szép lassan elveszítette önmagát.
Aztán egy nap felébredt, és rájött: nem kell tovább koldulnia szeretetért.
Nem kell valakihez tartoznia ahhoz, hogy teljes legyen.
Mert önmaga társává vált.
A legtöbb férfi nem tud mit kezdeni egy ilyen nővel.
Nem lehet megmenteni, mert nincs bajban.
Nem lehet birtokolni, mert szabad.
Nem lehet manipulálni, mert tisztában van a saját értékével.
És nem lehet játszani vele, mert látja a játszmákat már az első pillanattól.
Ő az, aki inkább választja a csendet, mint a hazugságot.
Inkább sétál egyedül az őszi parkban, mint hogy valaki mellett üljön, aki mellett magányos.
Inkább tölti az estéjét könyvvel, gyertyával, zene mellett, mint hogy egy üres beszélgetésbe meneküljön.
Nem vágyik arra, hogy mindenáron szeressék.
Nem akar megfelelni, nem akar tetszeni.
Megtanult figyelni.
És ebben a figyelemben látja meg, ki mit hoz az életébe – és kitől kell elköszönnie.
Az ilyen nőt sokan félreértik.
Mondják rá, hogy válogatós, hogy rideg, hogy túl büszke.
Pedig csak túl sokszor volt padlón ahhoz, hogy újra ott kössön ki.
Már nem cseréli a lelki békéjét valaki bizonytalanságára.
Nem adja a szívét féláron, mert tudja, mit ér.
Ő nem magányos.
Ő szabad.
És aki ezt nem érti, az még nem tart ott, ahol ő jár.
Horváth Valéria
szakértő, tréner