Nem tudod hány nő kérdezi ezt manapság.
„Mit tegyek, ha a férfi nem nő fel mellém?”
„Miért érzem, hogy én fejlődöm, ő meg egy helyben toporog?”
És a legfájdalmasabb: „Miért kell nekem folyton erősnek lennem?”
Az igazság az, hogy nem tudod „felhúzni”.
Egy férfit nem lehet kényszerrel, szavakkal vagy könyörgéssel a helyére tenni.
Egy férfi nem tanul, ha oktatják — csak akkor, ha érez.
Ha megérzi, hogy elveszít valamit, amit már nem kaphat vissza ugyanúgy.
Amíg te ott állsz mellette, és viszed a kapcsolatot, mint egy hátizsákot,
ő addig nem mozdul.
Mert tudja, hogy te ott vagy.
Te tartod, te oldod, te szereted helyette is.
És azt hiszi, ez örökre így marad.
De egyszer eljön a nap, amikor a nő csendben felébred.
Nem sír már. Nem könyörög.
Nem akarja megmenteni.
Csak belenéz a tükörbe, és azt mondja:
„Mostantól nem lefelé hajolok, hanem egyenesen állok.”
És abban a pillanatban történik valami.
A férfi megérzi, hogy valami megváltozott.
Nem a nő tűnik el, hanem az a biztonság, amit magától értetődőnek vett.
És ott, abban a csendben dől el minden.
Vagy felnő — vagy elmegy.
De figyelj, ez nem a bosszú pillanata.
Ez nem arról szól, hogy „na, most majd megmutatom neki”.
Ez arról szól, hogy végre megmutatod magadnak, ki vagy akkor, amikor már nem félsz, hogy elhagynak.
A nő nem akkor emeli fel a férfit, amikor tanítja.
Hanem amikor életet él, nem várva, hogy valaki engedélyt adjon rá.
Amikor ragyog, anélkül, hogy bizonygatná, mennyit ér.
A nő nem felhúz — vonz.
Nem küzd — áramlik.
Nem magyaráz — jelen van.
És ha a férfi elég érett, ezt megérzi.
Nem fél tőle, nem menekül, hanem közelebb lép.
Mert tudja, hogy ez a fény nem ellen, hanem érte ég.
A nő nem felemel, hanem emlékeztet.
Hogy ő is több annál, mint amit most megél.
De ehhez előbb neki is el kell hinni, hogy méltó arra, amit a nő tükrében lát.
Addig viszont — ne várj.
Élj. Lélegezz. Táncolj.
És ha jön, jönni fog.
Nem azért, mert te felhúztad.
Hanem mert végre felnőtt ahhoz, hogy melléd álljon.
Horváth Valéria
szakértő, tréner