Amikor egy felnőtt gyermek először beszél nyíltan a gyerekkoráról, gyakran ugyanazzal a reakcióval találkozik a szülő részéről: „Ez nem így volt.” „Rosszul emlékszel.” „Túlzol.” „Én ezt nem így éltem meg.” Ezek a mondatok sokszor újabb sebet ejtenek azon, aki már éppen elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy végre kimondja a saját igazságát.
A legnagyobb félreértés ilyenkor az, hogy sokan azt gondolják, az egyik félnek igaza van, a másiknak pedig nincs. A valóság ennél jóval összetettebb. Ugyanazt az eseményt a szülő és a gyermek teljesen más szemszögből éli meg. Nem ugyanabban a helyzetben vannak, nem ugyanazzal a tudással rendelkeznek, és nem ugyanazokkal az érzelmekkel emlékeznek vissza.
A szülő felnőttként élte meg azokat az éveket. Tudta, milyen problémákkal küzd. Tudta, ha pénzügyi nehézségek nyomasztották, ha rossz volt a házassága, ha túlterhelt volt, ha félelmekkel vagy saját feldolgozatlan gyermekkori sérülésekkel küzdött. A gyermek ebből semmit sem látott. Ő csak azt érzékelte, hogy anya kiabál. Hogy apa dühös. Hogy büntetés jár valamiért, amit nem ért. Hogy a szeretet feltételekhez kötöttnek tűnik.
Egy gyermek nem tudja azt mondani magának, hogy „Anya most stresszes a munkahelye miatt.” Nem gondolja azt sem, hogy „Apa valójában a saját fájdalmát hordozza.” A gyermek egyetlen következtetést tud levonni: „Valami baj van velem.”
Ez az a pont, amit nagyon sok szülő soha nem ért meg.
A gyermek nem a szülő szándékát éli meg. A gyermek a szülő viselkedését éli meg.
Lehet, hogy a szülő úgy emlékszik vissza, hogy egyszer vagy kétszer elveszítette a türelmét. A gyermek arra emlékszik, hogy félt. Lehet, hogy a szülő szerint csak fegyelmezés történt. A gyermek számára ez megalázás vagy rettegés volt. Lehet, hogy a szülő ma is úgy gondolja, hogy mindent megtett a családért. Dolgozott, főzött, mosott, takarított, gondoskodott. És valószínűleg ez igaz is. Csakhogy a gyermek emlékeiben nem ezek maradnak meg elsősorban.
A gyermek nem arra emlékszik, hogy mi volt vasárnap ebédre. Arra emlékszik, hogy biztonságban érezte-e magát. Nem arra emlékszik, hányszor mosták ki a ruháját. Arra emlékszik, hogy meghallgatták-e, amikor sírt. Nem arra emlékszik, mennyi pénzt költöttek rá. Arra emlékszik, hogy elfogadták-e olyannak, amilyen.
A nárcisztikus szülő számára különösen nehéz ezekkel a visszajelzésekkel szembenézni. Nem azért, mert feltétlenül gonosz ember. Sokkal inkább azért, mert a saját énképe sérül. Amikor a gyermek azt mondja: „Ez fájt nekem”, a nárcisztikus szülő gyakran nem ezt hallja. Ő azt hallja: „Rossz anya voltál.” „Rossz apa voltál.” És mivel ezt elviselhetetlennek érzi, azonnal védekezni kezd.
Jön a tagadás. Jön a magyarázkodás. Jön a múlt átírása. Jön a felelősség eltolása. „Nem is így történt.” „Apádról miért nem beszélsz?” „Ezt csak kitaláltad.” „Nem volt ilyen rossz dolgod.” A gyermek ilyenkor ismét ugyanazzal találkozik, amivel egész életében. Az érzéseit nem veszik komolyan. Pedig a gyermek fájdalmának nem feltétele, hogy a szülő egyetértsen vele. A fájdalom attól valós, hogy átélte.
A gyermek idegrendszere nem azt jegyzi meg, hogy hányszor történt valami. Nem statisztikát készít. Nem bizonyítékokat gyűjt. Az érzést tárolja el. A félelmet. A szégyent. A magányt. A kiszolgáltatottságot.
Ezért fordul elő, hogy egy felnőtt ember évtizedekkel később sem emlékszik minden részletre, de pontosan emlékszik arra, milyen érzés volt gyerekként hazamenni. Milyen érzés volt hallani a kulcs fordulását a zárban. Milyen érzés volt, amikor anya belépett az ajtón. Milyen érzés volt megfelelni, vagy éppen nem megfelelni.
A gyógyulás ott kezdődik, amikor a felnőtt gyermek megengedi magának, hogy a saját érzéseit valóságként kezelje. Nem kell bizonygatnia. Nem kell vitatkoznia. Nem kell meggyőznie senkit.
Mert a saját történetéhez joga van. A szülőnek joga van a saját emlékeihez. A gyermeknek joga van a saját fájdalmához. A kettő nem zárja ki egymást. A probléma nem ott kezdődik, hogy másként emlékeznek. A probléma ott kezdődik, amikor az egyik fél el akarja venni a másik igazságát. A gyermek nem azért beszél a múltjáról, hogy elítélje a szüleit. Hanem azért, hogy végre megértse önmagát. És talán ez a legfontosabb különbség. A múlt feltárása nem bosszú. A múlt feltárása gyógyulás.
„Ha magadra ismertél ebben a történetben, és szeretnéd megérteni, hogyan hatnak a gyermekkori sebek a felnőttkori kapcsolataidra, akkor a ‘A nárcisztikus szülők árnyékából a saját fényembe’ című könyvemben a saját történetemen keresztül mutatom meg a felismerés és a gyógyulás útját.”
Horváth Valéria
szakértő, tréner