Vannak mondatok, amelyeket egy gyermek soha nem felejt el.
„Ha meghalok, ne mondd el senkinek.”
„Ne mondd meg, mi bajom volt.”
„Az emberek téged fognak hibáztatni.”
Egy gyermek számára ezek a mondatok nem egyszerű kérések. Ezek terhek. Olyan terhek, amelyeket gyakran egész életén át cipel.
Egy nárcisztikus működésű szülő számára a kontroll rendkívül fontos. Sok esetben nemcsak az életét szeretné irányítani, hanem azt is, hogyan emlékezzenek rá mások a halála után. Ki mit tudhat meg róla. Ki mit mondhat róla. Ki jelenhet meg a temetésén. Ki maradjon távol.
A történetnek még ekkor is úgy kell folytatódnia, ahogyan ő szeretné.
Sok családban a titkok fontosabbak, mint az igazság. Nem beszélünk a problémákról. Nem beszélünk a betegségekről. Nem beszélünk a fájdalomról. Nem beszélünk arról sem, ami valójában történik a falak között.
A gyermek megtanul hallgatni.
Megtanulja, hogy bizonyos dolgokat nem szabad kimondani. Megtanulja, hogy a család jó hírének megőrzése fontosabb lehet, mint a saját érzései. Megtanulja, hogy neki kell vigyáznia a felnőttek titkaira.
És közben lassan elhiszi, hogy mások érzéseiért is ő felel.
Amikor egy szülő azt mondja a gyermekének, hogy ha meghal, őt fogják hibáztatni, az nem a gyermekről szól. Sokkal inkább egy újabb bűntudatkeltő üzenet. Egy újabb láthatatlan teher, amelyet a gyermek vállára helyeznek.
A gyermek pedig sokszor elhiszi ezt.
Elhiszi, hogy felelős a szülő boldogságáért.
Elhiszi, hogy felelős a szülő egészségéért.
Elhiszi, hogy felelős a szülő életéért.
És végül attól is félni kezd, hogy talán a haláláért is ő lesz a felelős.
Pedig egy gyermek nem felelős a szülő életéért.
Nem felelős a betegségeiért.
Nem felelős a döntéseiért.
És nem felelős a haláláért sem.
Az egyik legnehezebb felismerés azok számára, akik nárcisztikus családi rendszerben nőttek fel, hogy a bűntudat nem mindig a valóságból születik. Sokszor éveken, évtizedeken keresztül ismételt mondatokból épül fel.
A gyógyulás gyakran ott kezdődik, amikor valaki először meri kimondani:
„Ez a felelősség soha nem az enyém volt.”
És talán ez az a mondat, amelyet annak a gyermeknek kellett volna hallania már nagyon régen.
Horváth Valéria
szakértő, tréner