Az elmúlt napokban egy számomra is érdekes jelenséggel találkoztam. Az egyik mentoráltam elmesélte, hogy amikor esténként a kedvese mellé fekszik, biztonságban és nyugalomban érzi magát. Ha azonban a társa nem tud elaludni, ezért felkel, kimegy olvasni vagy dolgozni a laptopján, benne szinte azonnal megjelenik a szorongás.
A férfi nem elhagyni akarja őt. Éppen azért megy ki a szobából, hogy ne zavarja. A nő teste mégsem ezt az üzenetet érzékeli. Számára az ágy elhagyása hirtelen a közelség, az ölelés és a biztonság megszűnését jelenti.
Ilyenkor nem feltétlenül a jelenlegi helyzet okozza a félelmet. A jelen csupán megérinthet egy korábbi tapasztalatot. A test hamarabb reagál, mint ahogy a gondolkodás értelmezni tudná a történteket. Megjelenhet a belső üzenet: „Egyedül maradtam. Elhagynak. Valami baj van. Nem vagyok fontos.”
Ennek hátterében állhat gyermekkori érzelmi magára hagyottság. Előfordulhatott, hogy a szülő fizikailag jelen volt, mégsem adott kiszámítható érzelmi biztonságot. Lehetett beteg, túlterhelt, kiszámíthatatlan, elutasító vagy időnként hosszabb időre eltűnő. Az is számíthat, ha a gyermeket egyedül hagyták sírni, kórházba került, gyakran mások vigyáztak rá, elveszített egy fontos személyt, vagy azt tapasztalta, hogy a szeretetet bármikor visszavonhatják tőle.
Nem biztos azonban, hogy egyetlen nagy traumát kell keresni. Sok apró, ismétlődő élmény is kialakíthatja ezt a reakciót. A gyermek újra és újra azt élhette meg, hogy amikor szüksége lenne valakire, az a személy nincs elérhető közelségben.
A mentorálás során ezért nem azt kérdezném elsőként, hogy „Ki hagyott el?”, hanem ezeket:
Milyen érzés jelenik meg abban a pillanatban, amikor a társad felkel? Mitől félsz pontosan? Mire gondolsz, mi fog történni? Ismerős ez az érzés egy korábbi életszakaszodból? Gyermekként ki nyugtatott meg, amikor féltél? Mi történt, amikor közelségre és vigasztalásra volt szükséged? Volt olyan személy, aki váratlanul eltűnt, elérhetetlenné vált vagy visszautasított?
Ezek a kérdések segíthetnek eljutni az érzés eredetéhez, de nem érdemes előre kijelenteni, hogy biztosan elhagyás történt. A szorongás kapcsolódhat korábbi párkapcsolati veszteséghez, gyászhoz, általános szorongáshoz vagy az esti egyedülléttel összekapcsolódott félelmekhez is.
A társ ilyenkor akaratlanul megnyomhatja az elhagyás gombját. Nem azért, mert rosszat tesz, hanem mert a távozása hasonlít egy régi élményhez. Sokat segíthet egy egyszerű, kiszámítható mondat:
„Nem hagylak el. Csak nem tudok aludni, ezért kimegyek olvasni. Itt vagyok a másik szobában, és reggel melletted leszek.”
Egy ölelés, egy puszi, a visszatérés ígérete vagy egy megbeszélt esti szokás átmenetileg biztonságot adhat. A tartós változást azonban az hozza, amikor az érintett megtanulja felismerni: most a társa ment ki a szobából, de a félelem egy korábbi történetből érkezik. A jelenben már nincs egyedül, és lassan saját magának is képes megadni azt a biztonságot, amelyet korábban másoktól várt.
Horváth Valéria
szakértő, tréner, szerző