A stadionban összetartunk. De mi történik utána?

A minap a Magyarország és Grúzia közötti mérkőzésen álltam a stadionban. Felcsendült a Nélküled. Körülöttem emberek énekeltek, és én azt éreztem, hogy összetartozunk. Nem ismertük egymást. Nem tudtuk, ki milyen munkát végez, mennyit keres, milyen nehézségekkel él. Abban a pillanatban mégis egy közösség voltunk. Ugyanazért szurkoltunk. Amikor igazságtalannak éreztük a bíró döntését, együtt tiltakoztunk. Kiálltunk azért, amit ott közösen igaznak gondoltunk.

Jó volt ezt megélni. Aztán bennem maradt egy kérdés. Mi történik ezzel az összetartással, amikor hazamegyünk? Miért olyan nehéz néha segíteni annak, akivel előző este még együtt énekeltünk volna? Miért tud fájni a másik sikere? Miért fordul elő, hogy egy kisebb hétköznapi ügyben sem találjuk meg a közös megoldást? A politikát most tudatosan kihagyom. Engem az érdekel, hogyan bánunk egymással.

Emlékszem arra, hogy apáink közösen szereltek autót. Akinek volt szerszáma, hozta. Aki értett hozzá, megmutatta. Segítettünk egymásnak, és külföldön is sokat jelentett, ha magyar emberrel találkoztunk. Nem állítom, hogy akkor mindenki önzetlen volt. Akkor is volt irigység, veszekedés és csalódás. De az én emlékeimben a segítség természetesebben kapcsolódott a hétköznapokhoz. Együtt töltöttünk időt, ismertük egymás gondjait, és tudtuk, kihez fordulhatunk.

Ma is vannak ilyen emberek. Én is találkozom velük. Mégis sokszor hiányolom ezt a közelséget. Azt az egyszerű mondatot, hogy gyere, segítek. Nem minden segítséghez kell pénz. Néha elég egy telefonszám, egy ajánlás, fél óra figyelem. Valaki, aki elmondja, hogyan intézz el egy ügyet, mert ő már végigcsinálta.

Amikor huzamosabb ideig Új-Zélandon éltem, azt is megtapasztaltam, hogy a közös származás önmagában nem jelent támogatást. Voltak helyzetek, amelyekben éppen egy másik magyartól vártam volna megértést, és csalódtam. Közben az általam megismert ázsiai, maori és kiwi közösségekben azt láttam, hogy segítik egymást, és kiállnak a sajátjaikért. Ez az én tapasztalatom. Nem ismertem minden kapcsolatukat, és nem láthattam minden konfliktusukat. Mégis elgondolkodtatott, amit megéltem.

Sokan mondják ilyenkor, hogy a magyar a magyar legnagyobb ellensége. Értem a mondat mögötti keserűséget. De nem szeretném ezt végleges igazságként elfogadni. Mert ezzel azokat is figyelmen kívül hagynánk, akik naponta segítenek másoknak. Inkább azt szeretném megérteni, hogyan jutunk el odáig, hogy a másik boldogulása zavarni kezd bennünket.

Ha valaki megélhetési gondokkal küzd, fájhat neki látni, hogy más könnyebben él. Ezt nem szeretném elintézni azzal, hogy ne legyen irigy. A bizonytalanság nehéz. A nélkülözés is. De van különbség aközött, hogy nekem is jobb életet szeretnék, és aközött, hogy neked rosszabbat kívánok. A „dögöljön meg a te tehened is” hozzáállástól senkinek nem lesz könnyebb fizetnie a számláit. Nem lesz több lehetősége. Viszont elveszíthet egy kapcsolatot, amelyben támogatást találhatott volna.

Szerintem a pénz önmagában nem ad teljes magyarázatot. Az is számít, hogy mit kezdünk az anyagi különbségekkel. Tudunk-e tisztelettel beszélni azzal, akinek kevesebb van? Tudjuk-e elismerni annak a munkáját, akinek több? Ha neked sikerül valami, attól én még nem leszek kevesebb. Ha nekem nehéz, attól még nem kell szégyellnem magam előtted. Ezt szeretném gyakrabban megélni a kapcsolatainkban.

Én az adok és kapok elvében hiszek. Ha adok, bízom benne, hogy hozzám is érkezik majd segítség, szeretet és figyelem. Nem vezetem, ki mivel tartozik nekem. Nem kérem számon ugyanazon az emberen, hogy mikor viszonozza, amit kapott. Hiszek az univerzumban. Abban, hogy máskor, máshonnan, más formában én is kaphatok. Ez az én hitem. Így szeretnék kapcsolódni másokhoz.

Ha tudok segíteni, segítek. Ha őszintén ajánlhatok valakit, ajánlom. Ha öröme van, szeretnék vele örülni. Közben tanulom azt is, hogy elfogadjam, amikor felém fordul valaki. Az elvárások nélküli adás számomra nem jelenti azt, hogy mindig rendelkezésre kell állnom. Nekem is vannak szükségleteim és határaim. Akkor tudok jó szívvel adni, ha közben magamra is figyelek.

A stadionban világos volt a közös cél. A hétköznapokban többet kell beszélnünk ahhoz, hogy megtaláljuk. Meg kell hallgatnunk azt is, aki mást szeretne, vagy más helyzetből érkezik. De ehhez nem kell megvárnunk a következő mérkőzést. Te is továbbadhatsz egy álláslehetőséget annak, akinek szüksége van rá. Megköszönheted a segítséget. Elmondhatod valakinek, hogy elismered, amit elért. Egy vitában megállhatsz a személyeskedés előtt.

Én szeretném, ha a stadionban megélt összetartozásból több jutna a hétköznapjainkba. Az éneklés öröméből. Abból az érzésből, hogy számíthatunk egymásra. Mert amikor azt mondjuk, hogy Nélküled, abban számomra te is benne vagy. Akkor is, amikor már vége a mérkőzésnek.

Horváth Valéria

tréner, mentor, szerző