Az egyik leggyakoribb kérdés, amellyel a mentorálások során találkozom, a toxikus vagy bántalmazó kapcsolatban élők részéről így hangzik: „Szerinted meg fog változni?” Sokszor ezt követi a reménykedő folytatás is: „Talán, ha rájön, mit veszít.” „Talán, ha végleg elhagyom.” „Talán, ha most tényleg megijed.” Ezek a mondatok első hallásra a másik emberről szólnak, valójában azonban sokkal inkább arról a reményről, amelybe az empatikus emberek kapaszkodnak.
Az empatikus ember ugyanis saját magából indul ki. Ha hibázik, képes belátni. Ha megbánt valakit, bűntudatot érez. Ha elveszít egy számára fontos kapcsolatot, önvizsgálatot tart, és megpróbál fejlődni. Éppen ezért természetesnek tartja, hogy a másik fél is hasonlóan működik. Hisz a változásban, hisz a fejlődésben, hisz abban, hogy a szeretet képes jobb emberré tenni valakit. Ez a hit alapvetően szép emberi tulajdonság. A probléma ott kezdődik, amikor valaki olyan emberrel kerül kapcsolatba, aki nem ugyanazok szerint a belső szabályok szerint működik.
A legtöbben nem a jelenlegi valóságba kapaszkodnak, hanem abba az emberbe, akit a kapcsolat elején megismertek. Arra a figyelmes, kedves, szeretetteljes személyre emlékeznek, aki órákon át beszélgetett velük, aki különlegesnek éreztette őket, aki ígéreteket tett, és akivel közös jövőt terveztek. A bántások, a megalázások és a csalódások ellenére is azt remélik, hogy egyszer majd újra előkerül az a régi ember. Hogy valahol még mindig ott van, csak most éppen eltévedt. Ezért adnak újabb és újabb esélyeket. Ezért magyarázzák meg a megmagyarázhatatlant. Ezért várnak még egy hónapot, még egy évet, még egy utolsó esélyt.
A fájdalmas igazság azonban az, hogy sok esetben nem egy elveszett embert keresnek, hanem egy elképzelt változatot. Nem azt szeretik, aki előttük áll, hanem azt, akinek látni szeretnék őt. Ennek elfogadása rendkívül nehéz, mert ilyenkor nem csupán egy kapcsolatot kell elengedni. El kell gyászolni az álmot is. El kell gyászolni a közös terveket, a közös jövőt, a családról, szeretetről és biztonságról alkotott elképzeléseket. Sokszor nem maga az ember hiányzik a legjobban, hanem az a jövő, amelyet vele képzeltünk el.
A reményt ráadásul tovább erősíti az úgynevezett trauma kötés. Amikor a szeretet és a bántás váltakozik, az ember érzelmileg egyre mélyebben kötődik. Egy kedves üzenet, egy bocsánatkérés, egy váratlan ölelés vagy egy rövid nyugodt időszak elegendő ahhoz, hogy újra fellángoljon a hit: „Most talán tényleg változik.” A valóságban azonban a mintázat legtöbbször ugyanaz marad. A jó időszakot ismét kritika követi, majd megalázás, eltávolodás, manipuláció vagy újabb bántás. A kapcsolatban élő ember mégis várja a következő pozitív pillanatot, mert az emlékezteti arra, amit a kapcsolat elején átélt.
Sokan azt gondolják, hogy ha elég türelmesek lesznek, ha eléggé szeretnek, ha mindent megértenek és megbocsátanak, akkor a másik egyszer ráébred arra, mit veszít. Pedig az emberek nem attól változnak meg, hogy elveszítenek valakit. Nem attól változnak meg, hogy sírunk miattuk. Nem attól változnak meg, hogy újabb és újabb esélyt kapnak. A valódi változás akkor kezdődik, amikor valaki saját maga felismeri a problémáját, felelősséget vállal érte, és hosszú távon hajlandó dolgozni önmagán. Ez nem néhány hét vagy hónap kérdése. Évek tudatos munkáját igényli.
A mentorálások során ilyenkor gyakran felteszek egy egyszerű kérdést: „Ha biztosan tudnád, hogy a következő tíz évben pontosan ilyen marad, akkor is mellette maradnál?” A legtöbben erre nem tudnak azonnal válaszolni. Hosszú csend következik. Mert ebben a kérdésben már nincs helye a reménynek. Ott már csak a valóság marad. És amikor valaki őszintén szembenéz ezzel a valósággal, gyakran akkor indul el a gyógyulás útján.
Sokan azt hiszik, hogy a legnehezebb a másik embert elengedni. Tapasztalataim szerint azonban a legnehezebb nem őt elengedni, hanem azt a hitet, hogy egyszer majd azzá válik, akinek látni szeretnénk. Amíg ebbe kapaszkodunk, addig a kapcsolat sokszor már régen véget ért, csak mi még mindig a remény romjai között állunk. Amikor azonban végre elfogadjuk azt, ami van, és nem azt nézzük, aminek lennie kellene, akkor kezdjük el visszavenni a saját életünket. És bár ez a felismerés fájdalmas, gyakran ez az első lépés afelé, hogy végre ne a másik ember változására várjunk, hanem a saját gyógyulásunkra koncentráljunk.
Horváth Valéria
szakértő, tréner