Sokan azt gondolják, hogy attól, hogy valaki szülő lesz, automatikusan képes lesz feltétel nélkül szeretni. A valóság ennél sokkal fájdalmasabb is lehet. Vannak emberek, akik nem azért vállalnak gyermeket, mert érzelmileg készen állnak rá, hanem azért, mert a gyermek számukra egy hiány pótlása, egy szerep vagy egy eszköz lesz.
A nárcisztikus ember számára a gyermek sokszor nem önálló személyiségként jelenik meg, hanem önmaga kiterjesztéseként. Ez elsőre erős mondatnak tűnhet, de aki ilyen családban nőtt fel, pontosan tudja, miről beszélünk.
A nárcisztikus szülő gyakran azért vállal gyermeket, mert szüksége van figyelemre, csodálatra és visszaigazolásra. Egy kisgyermek rajong a szüleiért. Felnéz rájuk. Szüksége van rájuk. Ez olyan érzelmi táplálék, amit egy sérült személyiség nagyon erősen képes használni.
A várandósság alatt megkapja a figyelmet. A szülés után jönnek a dicséretek. „Milyen csodás anya.” „Milyen fantasztikus apa.” A közösségi médiában megjelenik a tökéletes család képe. Kifelé minden szépnek tűnik.
Otthon viszont egészen más történetek zajlanak.
A nárcisztikus szülő nem kapcsolódni akar a gyermekéhez, hanem irányítani. A gyermeket sokszor saját érzelmi szükségleteinek kiszolgálójává teszi. Elvárja, hogy a gyerek őt boldoggá tegye, büszkévé tegye, megnyugtassa vagy éppen feltétel nélkül szeresse.
És itt kezdődik a lelki teher.
A gyermek nagyon hamar megtanulja, hogy szeretetet csak bizonyos feltételek mellett kap.
Ha jól tanul.
Ha jól viselkedik.
Ha azt mondja, amit hallani akarnak.
Ha nem okoz problémát.
Ha nem érez túl sokat.
Ha nem mond ellent.
Egy ilyen családban a szeretet sokszor jutalom lesz, nem biztonság.
A nárcisztikus szülő gyakran saját meghosszabbított énjét látja a gyermekében. Ha a gyerek sikeres, büszkélkedik vele. Ha hibázik vagy más utat választ, megszégyenítheti, kritizálhatja vagy érzelmileg büntetheti.
Nagyon sok ilyen családban kialakulnak szerepek.
Van az aranygyerek, aki a család kirakata. Akit mutogatnak, akitől teljesítményt várnak és akinek tökéletesnek kell lennie.
És van a fekete bárány, aki mindig hibás valamiben. Aki érzékenyebb, lázadóbb vagy egyszerűen csak kimond dolgokat.
A legnagyobb probléma az, hogy ezek a gyerekek felnőttként sem érzik magukat elég jónak.
Állandóan bizonyítani akarnak.
Nem tudnak határt húzni.
Félnek a konfliktustól.
Kapcsolatokban túlalkalmazkodnak.
Újra és újra olyan embereket választanak, akik mellett nem önmaguk lehetnek.
Mert a gyermekkorukban azt tanulták meg, hogy a szeretetért meg kell küzdeni.
Pontosan erről szól A nárcisztikus szülők árnyékából a saját fényembe című könyvem is.
Arról, hogyan nő fel egy gyermek úgy, hogy közben elveszíti önmagát. Hogyan próbál megfelelni, túlélni, szeretetet kiérdemelni. És arról is, hogyan lehet ebből kilépni.
Mert a legfontosabb felismerés az, amikor valaki végre megérti:
Nem vele volt a baj.
Nem azért nem kapott valódi szeretetet, mert kevés volt.
Nem azért nem látták, mert értéktelen volt.
Nem azért kellett folyamatosan bizonyítania, mert nem volt szerethető.
Egy sérült rendszerben nőtt fel, ahol a szeretet feltételekhez volt kötve.
És amikor ezt valaki felismeri, ott kezdődik az igazi gyógyulás.
Horváth Valéria
szakértő, tréner